A személyesen Szulejmán szultán vezette török haderő 1522. december 22-én, negyven évi megújuló próbálkozás és hat hónapig tartó folyamatos ostrom után szerezte meg Rodosz szigetét. Az erejük végére ért Johannita lovagok nagymestere, miután fél éven át hiába vártak felszabadító sereget Európából, karácsony előtt két nappal állapodott meg szabad elvonulás fejében a város átadásáról. A johannita flotta többé nem fenyegette a kisázsiai török partvidéket és az Égei-tengeren portyázó török hajóhadat. A Földközi-tenger megnyílt a török hódítás előtt.
Murat Reis – azaz admirális – már Rodoszon született, ide települt muszlim albán családból. Tizenkét éves kora óta a legnagyobb török admirálisok, Turgut Reis, Piri Reis és Barbarossa Hayreddin Pasa alatt szolgált. Szulejmán 1552-ben nevezte ki az Indiai-óceán török flottájának élére, ahol a portugál flotta ellen harcolt. 1570-től újra a Földközi-tengeren vezetett hajóhadat, biztosítva az Égei-tengert és előkészítve Ciprus és Kréta elfoglalását a velenceiektől. 1603-ban halt meg, s a rodoszi kikötőben, az általa építtetett Murat Reis-mecset sírkertjében temették el. Sírja az oszmán tengerészek zarándokhelyévé vált.
Rodosz szigetét az olaszok már 1912-ben elfoglalták Törökországtól, s a lausanne-i szerződés az egész Dodekanézosszal együtt Olaszországnak ítélte, így török és görög lakosságát egyaránt megkímélte az 1924-es rettenetes népességcsere. Csupán az 1400-as évek vége óta itt élő kétezer szefárd zsidó nagy részét vitték el a német megszállók a második világháború alatt. A török konzulnak csak azt a kétszázat sikerült megmentenie közülük, akiknek családjában volt még élő török állampolgár. A szigeten, amelyet 1947-ben Görögországnak ítéltek, máig megmaradt a török lakosság.


A Plattia Eefitheriasz (Újváros) északi részén található ez a romantikus temető. (Google Street View)

„Rodosz volt az a hely, ahol közvetlenül a háború után életem legboldogabb két esztendejét töltöttem, bezárkózva Murat Reis megszentelt temetőjébe. Valóban egy török temetőben éltem, amely oly szépséges és oly csendes volt, hogy gyakran kívántam: bárcsak meghalhatnénk, és e gyönyörű formák valamelyikének pecsétje nehezedne rám, hogy mindörökké ott álmodjak Eyüpről és a pompás asszonyokról, akik a török forróság erőtől duzzadó csöndjében álmodoznak, csupán a lehulló levelek neszétől kísérve… Asztalom lapját a kertben kikezdte a hőség és a kiömlött bor; néha jegyzeteltem rajta vagy rajzoltam valamit. Minden úszott a borban, az izzadságban és a hőségben. Barátaim, akik látogatóba jöttek, üzeneteket írtak az asztalra, ha nem találtak otthon, majd később verseket is. A kertet teljesen körbevette a virágzó hibiszkusz, a létező leggyönyörűbb, legmakacsabb és legnőiesebb növény.” (Lawrence Durrell: The Greek Islands)

„Hármasban sétálunk keresztül a melankolikus, ám gyönyörű temetőn, időről időre megállva a virágzó, magas fák árnyékában, miközben Hoyle kibetűzi egy sír feliratát, vagy csokoládéval kínálja a Muftit a kis ezüst dobozból, amelyet mindig a zsebében tart. Lábunk alatt megroppannak a száraz eukaliptuszlevelek. A temető az elhanyagoltság szomorú állapotában van. Számos sírkő már darabokra törött, másutt az avar takarja be félig némelyiküket. Az itt eltemetettek többsége egykori török hivatalnok. Némelyikük politikai száműzött. A sírok jelzik lakóik nemét: amelyiknek tetején súlyos kőturbán áll, férfié, amelyiken pedig egyfajta márvány ananász, nőé. A jelesebb méltóságoknak külön kamrácskájuk van, egyfajta kőből épült őrbódé, boltozott tetővel és rácsos ablakkal. A szelek és viharok folytán azonban mára már a legtöbb kőturbán lehullott, s szanaszét hever az ösvényeken, mintha szobrok leütött fejei lennének. Magunk mögött hagyjuk az utolsó sírokat is, és behatolunk a házat rejtő sűrű oleanderbozótba.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

Forrás: A Wang folyó versei

Képek:
rodosz.vakacio.net
a többi ismeretlen szerzőtől