A történelmi Jeruzsálemi és Rodoszi Szent János Katonai és Ispotályos Rend, kb. 1522-ig
Eredeti neve: Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Rend (Ordo Fratrum Hospitalis Sancti Ioannis Hierosolymitani); kb. 1140-től Katonai és Ispotályos Rend; röviden Szent János Rend, Ispotályos Rend, ispotályos lovagok, Szent János lovagok. Magyarországon Jánoslovagoknak is hívták őket.
1310-től 1530-ig Szuverén Jeruzsálemi és Rodoszi Szent János Ispotályos és Katonai Rend. Magyarországon: Jánoslovagok.
Jeruzsálemben kezdte működését valamikor 1080 előtt, keresztény szerzetesek által vezetett ispotályként (kórház-menhelyként), az akkor még muszlim kézben levő városban: beteg és sebesült zarándokokat és a szegény helybelieket ápolta. Miután az első keresztes hadjárat elfoglalta Jeruzsálemet 1099-ben, 1113-ban II. Paszkál pápa jóváhagyta az új rendet és közvetlenül a Szentszék oltalma alá helyezte. A kor szükségleteinek megfelelően, a rend átalakult katonai-betegápolói szerzetesrenddé: a jeruzsálemi királyság egyik legkomolyabb hadierejének számított, a templomos lovagok mellett, de emellett soha nem hanyagolta el ispotályosi hivatását.
Miután a muszlim erők visszafoglalták a Szentföldet 1291-ben, a Rend Rodosz szigetére került.
A rend megalapítása
Boldog Gellért (Gérard) volt a rend első vezetője (†1120)A rend Jeruzsálemben bontakozott ki a tizenegyedik században. A század közepén már létezett egy Sancta Maria Latina nevű bencés monostor, egy hozzá kapcsolódó ispotály (azaz kórház és menhely), és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolna. (Ebből a terjedelmes épületből nem maradt meg, csak az emléke, a „Muristan” (perzsául: ispotály)-nak elnevezett térség a Szent Sír templom mögött,[6] és sarkában az ortodoxxá átszentelt Szent János kápolna.[7]) Az alapítványt, amelyből az ispotály működött, a dél-itáliai Amalfi-i kereskedők létesítették 1070 táján, zarándokok befogadására; az ispotályt valószínűleg nem a bencések, hanem elkötelezett világi segítők működtették.[8] A Sancta Maria Latina-i férfiispotályt egy kisebb, nők számára fenntartott ispotály egészítette ki, amelyet apácák vezettek: ennek neve Sancta Maria Parva volt. Az ispotályt a század végén egy kevéssé ismert, de nyilvánvalóan nagy adottságú és mélyen elkötelezett ember vezette, a talán Provence-i származású Gérard (Gellért) (később Boldog Gellért).
Az első keresztes hadjárat 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Ezután az ispotály fontossága megsokszorozódott, a sok sérült és beteg kereszteslovag és a megnövekedett zarándokforgalom miatt. Hírét is vitték az egész Európában, és – vélhetően Gérard tehetségének és szorgalmának is köszönhetően – gyűltek az adományok és a jövedelemhozó európai birtokok ráruházása. Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot az ápolók közösségének. Egyszerű fekete köpeny viselését írta elő, amelyet a bal vállon fehér nyolcágú (Amalfi jelvényeként ismert) kereszt díszített, az ispotály eredetére emlékeztetve. Ma ezt a jelvényt máltai keresztként ismerik. A johannita elnevezés arra utal, hogy a kezdettől fogva Keresztelő Szent János volt az ispotály patrónusa (függetlenül attól, hogy az eredeti kápolnájuk egy másik Szent János nevét viselte.) A regulát 1113-ban II. Paszkál pápa jóváhagyta: a 1113. február 15-én kelt pápai bulla biztosította a rend függetlenséget, és szentszéki védnökséget vállalt a rend felett, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a rend mindenféle egyházi és világi befolyástól mentesen választhassa elöljáróit.
A katonai rend kialakulása és a szentföldi évek
Az ispotályosok (vagy johanniták, később Szent János-lovagok) eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után sok keresztes katona és lovag lépett be a rendbe: a jeruzsálemi királyságnak szüksége volt harci tudásukra és időnkénti bevetésükre, így a 12-ik század közepére kialakult a rend kettős betegápoló és katonai jellege, katonai gyakorlatai és hierarchikus szervezete, amelyet egy 1155 táján szerkesztett új rendi regula rögzített. Hamarosan a templomos lovagok mellett a Szent János lovagok lettek a jeruzsálemi királyság legfélelmetesebb harcosai: jellemző, hogy a hattíni csata után Szaladin megkegyelmezett az elfogott keresztény harcosoknak, kivéve a templomosokat és az ispotályosokat, akiket egy szálig lemészároltatott.
A rend tizenhárom várat és erődítményt épített, illetve átvett, ezek – a templomosok és mások által működtetett erődítményekkel együtt – kulcsszerepet játszottak a Szentföldi latin királyság védelmében. A három legnagyobb ispotályos várnak máig láthatók a maradványai: Margat és a Krak des Chevaliers a mai Szíriában, Belvoir a mai Izraelben.
Jeruzsálem eleste (1187) után a rend központja St. Jean D’Acre (Akkóba) költözött, itt működtette a legnagyobb ispotályát, de a következő században a harci működése maradt előtérben. A keresztesek, így az ispotályos lovagok is, lassan ki lettek szorítva minden területükről, amíg végül 1291-ben, véres ostrom után, elveszítették utolsó támpontjukat is, az akkói várat. Ezzel véget ért a szentföldi keresztes jelenlét.
St. Jean d’Acre elvesztése után a lovagrend, viszonylag kevés túlélő létszámával, Ciprusra költözött át. Megkapták az uralkodótól Limassol városát, ahol hivatásukhoz híven, már 1296-ban ispotályt alapítottak. Közben, a pápa jóváhagyásával, eldöntötték, hogy szárazföldi harcosokból átképezik magukat haditengerészekké, és neki is kezdtek a kiképzéshez és egy flotta építéséhez. (Segített nekik ebben a templomosok feloszlatása 1310-ben, mert a templomosoktól elkobozott vagyonoknak egy része átszállt az ispotályos rendre.) Viszont a rend konfliktusba került a ciprusi uralkodóval, így 1309-ben elfoglalta az akkoriban zavaros tulajdonú Rodosz szigetet, ahol hagyományos ispotályos munkáját folytatta, és két évszázadon át a keresztény világ egyik védőbástyájaként szerepelt az erősödő Oszmán Birodalom ellen. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték. Ebben az időszakban alakult ki a rend szuverén jellege: saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Hatalmas erődítményeket és egy lovagoknak szánt városrészt épített. Ugyanakkor a rend belső átszervezésére is sor került. Kialakult a lovagok „langue” (nyelv) szerinti felosztása. (A magyar nyelvű lovagokat eleinte – valószínűleg az Anjou királyok hatására – az olasz nyelvhez sorolják, az 1600-as évek elejéig, amikor is áthelyezik őket a német „langue”-hoz.)
A rend kiterjesztette hatalmát az egész Dodekanészosz fölött. 1344-ben segített Smyrna (mai Izmir) elfoglalásában és 1402-ben, amikor Smyrnából elűzték, elfoglalta helyette a Bodrum előtt fekvő Szent Péter várat, amely 1522-ig bázisul szolgált szárazföldi kampányainak az oszmánok ellen, amelyek során sok keresztény rabszolgát szabadított ki.
Az oszmán birodalom nem tűrhette az előretolt helyben befészkelt erős ellenfelet. 1480-ban próbálkozott először Rodosz ostromával, sikertelenül. Ez aztán a fiatal Szulejmán szultánnak 1522-ben sikerült, kemény harc után. A rend olyan bátran védekezett, hogy a szultán megtisztelte a túlélőket azzal, hogy vagyonaikkal, levéltárukkal, békében hagyhatták el a szigetet, azokkal a lakókkal együtt, akik nem óhajtottak oszmán uralom alatt élni. Ezt a nagylelkűséget a szultán később többször megbánta.
Kép: Ismeretlen szerző, Public domain, via Wikimedia Commons
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
